img

Műfordítás

Szépirodalmi művek áttétele egy nyelvből a másikba. Az ily fordítás már céljánál fogva sem törekedhetik másra, mint hogy a fordított mű ugyanazt a hatást tegye, azt a gyönyörérzetet keltse, amit az eredeti. Ebből következik, hogy költőt csak költő, lirai költőt csak lirai költő, gazdag képzeletü költőt szintén gazdag fantáziáju költő fordíthat méltókép, s általán a kongenialitás a költő és a fordító közt szükséges előfeltétel. Azt az elvet, hogy a fordított mű eredetijének hatását tegye, a hűség követelményének mondjuk. A hűséget kereshetjük vagy tisztán a tartalomban, vagy az előadásban (nyelv és nemeiről vitatkoznak, rendszerint kétféle fordítást szoktak megkülönböztetni: anyagilag hű és alakilag hű fordítást. Mivel a szépműnek külső alakja is jelentékeny tényezője a hatásnak, mindenesetre kivánatos volna, hogy eredeti alakjuk szerint legyenek áttéve más nyelvre. Azonban ezek a formai elemek nagy részt csak egy nemzet körére s egy nyelvre vannak korlátozva, ugy hogy egy más nyelven utánzásuk technikai nehézségekbe ütközik, melyeket gyakran le sem győzhetni, de ha a technikai akadályok elháríthatók is, az illető formák (ritmusok) a másik nyelv közönsége előtt érthetetlenek, hatástalanok, tehátnem felelnek meg annak a célnak, hogy az eredetinek hatását tegyék. Ezért nem helytelen azok okoskodása, kik a tartalmi hűséget tevén elsőnek, azt követelik, hogy például a görög nemzeti epikus formát adjuk vissza a mi epikus nemzeti formánkkal, a Zrinyi-verssel, mely elég naiv lehet (mint a Toldi elődásán látni); csakhogy itt meg könnyen tulságos magyaros ízü lesz a fordítás (Baksay Iliász-fordítása). Azt lehet mondani, hogy az anyagi hűség mulhatatlanul szükséges, az alaki pedig lehetőleg (Kazinczy mind a kettőt megkivánta; szerinte «sz a mesterség, hogy ugy, nem hogy azt»). A M. közvetíti a népek szellemi termékeit, s nagy jelentősége van az irodalmak történetében és fejlődésében. V. ö. Radó Antal, A magyar műfordítás története (1772-1831. (Egyet. Philol. Közl., VII. 1883).
Forrás

További cikkek

Áprily Lajos 1887-1967

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Șaitiș fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kolozsvár, 1978); Prințul Tristețe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a "más nyelv zsenijéből született" költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gynt-jének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Șt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coșbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969) Forrás.

Kosztolányi Dezső - Idegen költők

Kosztolányi Dezső írja a műfordításról: „A fordítás mindig ferderítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát. E két nehézség között tétováz az, aki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mind a két követelménynek, az értelminek és zeneinek is eleget tegyen. Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás… A műfordítás alkotás és nem másolás. A művész azzal a verssel, melyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, melynek rezzenéseit tulajdon verseiben rögzíti meg. Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját lelkével kell átitatni, különben nem kel életre. Ennek az a következménye, hogy mindig rajta hagyja egyéniségét. Ha ezt eltűnteti, akkor megbénítja a verset, megöli az ütemet. Az igazi műfordítás nem is úgy viszonylik az eredetihez, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, melyet ábrázol: a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia.” Kosztolányi esztétikai nézeteivel, sőt műfordítói gyakorlatának némely vonásával is lehet vitatkozni – sokan meg is tették, egyesek elméletben, mások műfordításait elemezve vagy a verseket újrafordítva. Az azonban nem kétséges, hogy századunk magyar műfordítási irodalmának kiemelkedő alakja, immár klasszikus. Műfordításainak válogatása legutóbb nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Azóta – különféle elfeledett kiadványokban s a hírlapi hagyatékban – újabb versfordításai bukkantak fel. Ez a kiadvány sem törekszik teljességre, de hetvenhét verssel bővítette az anyagot, köztük nem egy remekművel. A Szépirodalmi Könyvkiadó bibliapapíron jelenteti meg Kosztolányi Dezső műfordításainak mindeddig legteljesebb gyűjteményét.
Forrás