Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől: Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy lefordítja és a "Dichterstimmen" című folyóiratnak beküldi. Le is fordította a következőképpen:
Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager,
Main Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.

Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a "Dichterstimmen"-ben, nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy magyarról fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:
Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.

Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát – érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a "südischen" szót "jüdischen"-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót folyosónak fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a "Gedicht-Magazin"-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:
O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Flußsalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?

No, igen ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségekre, hogy a minálunk "folyó só" és "folyosó" mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló "Herz" tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a "Herceg" rövidítése. A "Gedicht-Magazin" nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset, és úgy került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következő formában:
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!

Ami tekintve, hogy a "Dichter" szót "sűrűbb"-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint "költő"-nek: egyelőre a legpontosabb magyar fordítása a rendkívüli költeménynek. A költő – eltekintve azoktól a módosításoktól, amiket a költői forma megenged – a vers tartalmán igazán keveset változtatott, s amellett a magyar költészeten kívül még az illető szalámigyárost is hálára kötelezte, aki, reméljük, kifejezést is adott hálájának. Ami mindenképpen szép eredmény.

Néhány újabb nagy jelentőségű kiadvány a magyar műfordítás páratlan fellendülésére hívja föl figyelmünket. Ez a fellendülés az utolsó tizenöt esztendő gyümölcse. Büszkék vagyunk rá. Úgy érezzük, hogy szürete ez annak, amit mi egynéhányan kezdtünk ültetni tizenöt év előtt, Nyugat-emberek, kik már e folyóirat címében és címe által is a Nyugat műveltebb és mélyebb irodalmi felé sóvárogtunk. Szomorú kor volt a mi honi literatúránkban, műveletlenség és sekélyessé kora, epigon kor... Nyugat felé vetettük szemünket, mert a magyar kultúra Nyugat Anteusa, Kazinczy óta, sőt szent István óta. Ady akkor érkezett Párizsból, vers poggyászából néhány Baudelaire és Verlaine-fordítás is előkerült. Kosztolányi nagy Leconte de Lisle-kötetekkel járt az egyetem folyosóján. Én új magyar Dantéról álmodtam: kiszabadítani a klasszikusokat a Pedantéria hideg köreimből, feltárni az örök-eleven grande-poésiet... Csak aki akkor velünk volt, tudja, micsoda akadályokon kellett áttörnünk, nyelvben és szívekben. Ma már, itt a szüret. Ami néhányunk álma volt, üzlet lett és közkincs. Dante is megvan, Baudelaróire is megvan, teljes és formahű. Kiadók versengnek: nem mondhatsz nevesebb világirodalmi művet, mely ne volna magyarul olvasható, nívós fordításban. De nem a tömegre vetem a hangsúlyt, sőt a tömegről lesz még egy pár megjegyzésem is... Költészetben - akár a hegyek között - csúcsok jelzik a rangot: s a magyar műfordítás csúcsai messze nyúlnak a magas Művészet egébe. Jó alkalom van ezt büszkén elmondani, mikor Tóth Árpád versfordítás könyve áll előttünk.
Nyugat - 1923. 10. szám

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Șaitiș fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kolozsvár, 1978); Prințul Tristețe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a "más nyelv zsenijéből született" költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gynt-jének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Șt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coșbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969)
Forrás.

Kosztolányi Dezső írja a műfordításról: „A fordítás mindig ferderítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát. E két nehézség között tétováz az, aki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mind a két követelménynek, az értelminek és zeneinek is eleget tegyen. Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás… A műfordítás alkotás és nem másolás. A művész azzal a verssel, melyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, melynek rezzenéseit tulajdon verseiben rögzíti meg. Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját lelkével kell átitatni, különben nem kel életre. Ennek az a következménye, hogy mindig rajta hagyja egyéniségét. Ha ezt eltűnteti, akkor megbénítja a verset, megöli az ütemet. Az igazi műfordítás nem is úgy viszonylik az eredetihez, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, melyet ábrázol: a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia.” Kosztolányi esztétikai nézeteivel, sőt műfordítói gyakorlatának némely vonásával is lehet vitatkozni – sokan meg is tették, egyesek elméletben, mások műfordításait elemezve vagy a verseket újrafordítva. Az azonban nem kétséges, hogy századunk magyar műfordítási irodalmának kiemelkedő alakja, immár klasszikus. Műfordításainak válogatása legutóbb nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Azóta – különféle elfeledett kiadványokban s a hírlapi hagyatékban – újabb versfordításai bukkantak fel. Ez a kiadvány sem törekszik teljességre, de hetvenhét verssel bővítette az anyagot, köztük nem egy remekművel. A Szépirodalmi Könyvkiadó bibliapapíron jelenteti meg Kosztolányi Dezső műfordításainak mindeddig legteljesebb gyűjteményét.
Forrás